Az első jó hírem, hogy visszajöttek az ékezetek. Vagyis én jöttem vissza hozzájuk.
Tudom, hogy sokat váratott magára ez a bejegyzés, de tulajdonképpen egyszer már megszületett, majd az internetnek köszönhetően el (ki) is múlt. Úgyhogy most újra létrejön, persze más tartalommal, mert kétszer ugyanazt nem lehet ugyanazt leírni.
Megpróbáltam elmesélni és ezzel együtt újra átélni a tréning utolsó hetének hihetetlen, ugyanakkor vegyes érzelmekkel teli, boldog és végtelenül fáradt pillanatait, amik ahogy egy kicsit is vidámak lettek, azon nyomban szomorúak is. Mert egyre közelebb kerültünk a naphoz, amikor megkaptuk az oklevelünket, és vele együtt még rohamosabban közeledett a csomagolás és a hazautazás napja. Szomorúak lettünk volna, hogy hazautazunk? Nem! Erre vágytunk kilenc héten át. Viszont ott kellett hagynunk mindenkit és mindent, akivel, és amivel egy kicsit jól éreztük magunkat a 63 nap alatt, a helyet, ahol azt hittük, szenvedünk, de aztán rájöttünk, milyen jó is volt ott nekünk. A jógabuborékot.
A legintenzívebb az utolsó jógaóra volt. Késve kezdődött, hiszen már nem számított az idő, úgyis szabad volt az esténk. Fényképezkedtünk óra előtt, úgy helyezkedtünk el a teremben, hogy azokkal legyünk egy kupacban, akiket nagyon szeretünk. És vártunk. Érezhetően forróság volt a teremben, visszatértek az első hetek emlékei, így a várakozás idejére kimenekítettük magunkat és a vizünket a teremből, hogy ne forrósodjon, -junk fel.
A terem tele volt. Amikor ’csak’ mi jógáztunk és a pár látogató, körülbelül 450-470-en lehettünk. Az utolsó órán 600-700-an jógáztunk együtt, s ennyire még sosem vártuk Bikramot, mint akkor. Amikor megérkezett, ováció, füttyögés, nevetés, tánc… Boldogság. Boldogság, hogy jógázhatunk, bánat, hogy itt utoljára.
Nem tudni, hány fok volt a teremben, de ekkora forróságban ennyire nem küzdöttünk még addig, talán soha. Mert az nem lehet, hogy az utolsó, legboldogabb óránkon kidőljünk! Szerintem senki nem ment ki a teremből, míg ugyanilyen körülmények között az első hetekben vándorlás folyt. Tényleg minden fejben dől el.
Az óra végén nevetés, öröm, ölelkezés, sírás, rívás, katarzis. Vége volt. Túléltük. Nem csak az órát, a kilenc hetet. Már csak egy kis pihenés, szépítkezés és egy oklevélosztás várt ránk másnap. Mi Ágival, Andival, Rolanddal és Roland kedvesével, Moncsival palacsintával és nagy mennyiségű Nutellával ünnepeltünk. És rengeteg röhögéssel.
A másnap szinte semmire sem volt elég, pedig csak délután 3-kor kezdődött a ceremónia. Mindenki szép volt és csinos, alig ismertük meg egymást. Hibátlan szervezés, tartalmas program, gyors átadás, utána vacsora (CSAK azért nem részletezem, mert úgy érezném, a korábbi munkámat végzem…) és buli hajnalig.
Bár a buli hangulatában meg sem közelítette a Halloween Party-t, jól éreztük magunkat.
Csattanó nincs, egyszer csak véget ért minden.
Furcsa volt az utolsó éjszaka a szállodában, másnap szinte mindenkit már a bőröndjei társaságában láttunk, aki még ott volt egyáltalán.
Az utolsó napon összegeztem a tréninget számokban:
396-an végeztünk
26 országból
26 jóga póz
97 (nekem +1 a pótórával együtt) jóga óra
9 hét
63 nap
396 × 26 gyakorlat felmondott szövege
1 Halloween-Pizza Party
2 mókus a szálloda körül, az egyikük Balwan, az egyik tanárunk után
1 haladó jóga óra bemutató
1 hiperszuper 86 éves yogini és tanár, Emmy, a legjobb!
2 tanár, aki rosszul lett tanítás közben jógaórán
2 jóga világbajnok tartott órát
4 diák ment haza
1 nevető lány – mi csak így hívtuk, akinek a nevetése hallatán mindenki nevetett. Egyszer ő volt a szórakoztatás, amíg várnunk kellett. A színpadon, mikrofonba nevetett az előadóteremben.
kb. 4 liter víz /fő/nap
kb. 900 elhasznált törölköző naponta, csak a jógaórákon
76846543 film
Ennyi idő távlatában már minden szépnek tűnik. :)
